Koncert

Van annak egy szokatlan varázsa, hogy egy szál nő létedre beülsz egy busznyi punk zenész közé (3 zenekar, némi átfedéssel) és a tél kellős közepén elindulsz Siófokra. Azt hiszem ezt csak az értheti aki csinálta már. Előkerül pár doboz sör és kezdődnek a sztorik, viccek, nem kímélve se téged se mást. Közéjük tartozol.

Át a kapun, be az ajtón, hideg van és sötét. Az egyik asztalnál egy maréknyi emó-s, a sarokban lokál patrióták csocsóznak, a bár pultnál pár szintén zenész, és a parányi színpad mögül fekete fehér plakátról magamra ordítok. Megérkeztünk.
A hidegre való tekintettel leküldök egy unikumot. Ma sem leszünk sokan, de mintha nem is ezért jöttem volna.
„Nahát, Te élőben szebb vagy” mondja egy szőkés srác, aki kísértetiesen hasonlít egy Wisconsini egy-nyarasomhoz. „legalább is szebb mint a plakáton” A magabiztos érdektelenség látszatával bókol. Ha 10 évvel ezelőtt lenne biztosan rögtön beleszeretnék. Nem tudom mennyi idő telik el. Valamit mindig mondok és valaki mindig figyel, és bár háromból egyet rendszerint az asztalra öntök, valahogy mindig tele pohár van előttem.

Van úgy, hogy elromlik az erősítő, van úgy hogy mi játszunk utolsónak, megesik, hogy egymás szórakoztatása végett játszunk csak, de olyan is van hogy amikor végre a színpadra keveredek, mintha többen lennének. Mintha buli lenne. Mintha megszólalna. Vagy csak az alkohol? Nem értem a sorrendet, pedig én írtam, nem értem hogy mit keresek itt, vagy mit kéne tennem.... és ilyenkor van az hogy az akkordokra bízom magam és lesz ami lesz. Az van ami van.

Szeretem őket. Mindegyiket máshogy. De főleg ezt az egész kapcsolat rendszert szeretem. Ezt a fura státuszt ebben a fura közegben. Ide tartozom de idegen is vagyok.
Egyszerre nő, és egy a srácok közül. Egy külön kaszt és érinthetetlen, mert ők elvből nem, és az ő tiszteletükre más sem. Mintha bármit megtehetnék, mert azok vigyáznak rám akik miatt vigyáznom kellene.

Van annak egy szokatlan varázsa, hogy egy szál nő létemre beszállok egy busznyi punk zenész közé és a tél kellős közepén elindulunk Siófokról. Előkerül pár doboz sör és kezdődnek a sztorik, viccek, nem kímélve se engem se egymást. Közéjük tartozom.

Kritika

Az, hogy az embert egy kicsivel többen ismerik, természetesen azzal jár, hogy egy kicsivel többen alakítanak véleményt róla. Jót is, rosszat is. Vannak, akiknek tetszik, amit csinálunk (Nektek csináljuk, úgyhogy hallgassátok szeretettel!) Vannak viszont azok, akik keményen letámadnak minket, hogy ez kommersz szar, és semmiképpen nem Punk.
Nincs szándékomban leállni azon vitatkozni, hogy mi a Punk, de azért reakció gyanánt feltennék pár kérdést.

Azoknak, akik eddig szerettek, de most „ezek is elkommerszedtek” felkiáltással húzzák az orrukat arra, hogy csajszis a zenekar designja, hogy rózsaszín a honlap és „slágeresek” a számok, az elmúlt négy év alatt talán nem tűnt föl hogy egy kockás szoknyás pink pólós csajszi rázza a picsáját a színpadon? Hogy ugyanazokat a „slágeres” számokat énekli, ami a lemez 50%-át teszi ki? Vagy esetleg én hunyjak szemet azelőtt, hogy a koncerteken a legnagyobb sikert a mai napig is a kommersz feldolgozások, (azon belül is főleg a 80as évek new-wave pop sikere a 99 Lufballons) érik el?

A nyugalmazott lázadóknak, akik azon vannak kiborulva, hogy ez a punk nem az a punk, amit ők megszoktak, ősei talán nem ugyanezzel az ellenségeskedéssel fogadták annó az új zenei elképzeléseiket?

Annak pedig, aki hadjárat szerűen kutatja fel a rólunk szóló fórumokat és fikáz, ha ennyire ért hozzá, nem lenne célravezetőbb a velünk töltött idejét inkább arra haszni, hogy nálunk jobbat és sikeresebbet csináljon? Én esküszöm, támogatnám.

Tudjátok mi az igazi anomália ebben az egészben? Hogy a szubkultúra által ellenpéldának tekintett kommersz és felszínes konformista társaság elfogad engem azzal együtt, hogy zenekarom van, hogy néha nincs kedvem trendi cipőkhöz, hanem bakancshoz van kedvem, vagy színes csíkokhoz a hajamban vagy bármihez. Az „igazi punk” ok (életforma szerint értelmezve lázadóak, a szabad egyéniség hívei) pedig képesek azért kiközösíteni, mert pink színű a honlapom, vagy értékelem a kor társ divatot, vagy mondjuk, nem vagyok olyan, mint ők.

Na persze, értem én. Ha már nem borul ki a „köznép” valamin akkor az rögtön kommersz és nem punk.

De vajon mi képmutatóbb? CSAK azért szeretni valamit, mert mindenki szereti? Vagy CSAK azért NEM szeretni valamit, mert mindenki szereti.

Mi a baj Király Viktorral?

Néztem szombaton a Megasztárt (nem szégyen az), és elgondolkodtam (az sem szégyen).
Király Viktor előadása után a Friderikusz a következőt mondta: „túl steril, nem tudom, hogy mi a baj… tényleg minden a helyén van, és mégis valami hiányzik.”

Az a fura, hogy ezt nem csak ő gondolja így, hanem a környezetemben nagyon sok általam, vagy önmaga által nagyra tartott ember osztja ezt a véleményt. De mi hiányzik?

A hangja hibátlan. Nem csak úgy, hogy szép nagy hangok jönnek ki a torkán, hanem olyan, mint egy kikevert stúdió felvétel: soha nem hamis, a frazírjai természetesek és izgalmasak.
Jóképű, jó előadó, a mozgás világa modern és vagány, és van benne egy olyan határozottság, amivel ő az EGYETLEN versenyző, aki képes elhallgattatni a zsűrit és elmondani, amit akar.

Szóval mi hiányzik?
Semmi, és pont ez az! Az amatőrség hiányzik! Az a kis hiba, amitől azonosulni tudnál vele és szerethetővé válna. Szinte fölösleges végignézni a produkcióját, mert úgyis tudod, hogy hibátlan lesz. Hiennek izgulhatunk, hogy eltalálja a hangokat, Dávid jaj de bátor hogy egy kukkot nem beszél angolul, de azért kiáll az „I’ve got life”-al, Lüszi meg hát nem édes milyen szarul állnak neki ezek a felnőtt ruhák!
De ott van Viktor, akit nem tudsz megfogni, mert kicsúszik a kezedből mint egy tökéletesre polírozott felület, akinek a profisága pimasz és sértő, és már szinte hallod magad mondani „fiam mit teszed itt az agyad, azt hiszed Amerikában vagy?”

És alapvetőleg ez a baj. Nem vele, hanem velünk. Valahol még mindig kicsit nyominak tartjuk magunkat. Rajongunk a nagyvilág sztárjaiért, de ha magunk közül kell hőst választani, olyant keresünk, aki ugyanúgy egy kicsit nyomi, mint mi, és felháborodunk, ha valaki profi akar lenni, mert eleve képtelennek tartjuk azt, hogy közülünk valaki profi legyen.
Az, hogy nem tudunk Viktornak őszintén drukkolni, csak azt bizonyítja hogy nem vagyunk még felkészülve egy igazi megasztárra.

Zöld utat kapott a videó!

Alig két héttel ezelőtt videóklippet forgattunk a Green Light című számhoz. Aki ismeri a zenekart egy kicsit is (és mit keresnél ezen az oldalon ha nem ismernél minket legalább egy kicsit) az most biztos összeráncolja a szemét mondván hogy ez már egy régi dal, szinte lejártnak mondható. Ezt én sem gondolom másként, nekem sem pont erre jutott volna eszembe videót készíteni, de valószínűleg már megint én gondoltam valamit nagyon rosszul. Hajlamos vagyok rá.

Sőt, gyengébb pillanataimban képes vagyok azt is hinni, hogy azért szól a zene a rádióban, és forog a videóklipp a TV-ben, hogy a kreatív, alkotó hajlamú emberek megoszthassák a nagyérdeművel azt, amit önkifejezés végett készítettek. Ennek értelmében az lenne a logikus, ha a klippes számot az szerint választanánk ki, hogy melyik a legkifejezőbb, legjellemzőbb, legaktuálisabb üzenetű vagy egyszerűen melyik sikerült a legjobban.

Régebben ez nagyjából így is volt (és máshol talán még mindig így van); a művész és a kiadó kiválasztott egy dalt, amibe pénzt és energiát fektettek, ehhez készült videóklipp és ezzel a támogatással döntötték el, ők belülről a saját érdekeik szerint, hogy milyen üzenetet hirdet róluk majd a média.
Mostanában már nem így van – legalább is errefelé nem, mert a rádiók egyszerűen nincsenek rászorulva a kiadók csekély kis támogatására. Konkrét információim vannak arról, hogy a rádiók külön felszólítják a kiadókat arra, hogy ne vesződjenek mindenféle maxik küldözgetésével. Küldjék el az egész lemezt és majd a főszerkesztő eldönti, hogy mit hajlandó róla lejátszani.

Ha feltételezzük hogy még mindig hiszek a művészi önkifejezés jelentősségében, akkor elgondolkodhatunk azon hogy melyik az igazságosabb. Talán az az indokoltabb, ha a kiadó mondja meg hogy melyik számot fogjuk szeretni, hiszen ő van kapcsolatban a művésszel? Vagy lehet, hogy a rádió a közönség ízlését és választását képviseli jobban, ezért rá jobb ha rá hallgatunk?

Itt viszont már bele kell hogy lógjon a kezem a bilibe! Az igazság ugyanis az, hogy a kiadó nem kérdezi meg a zenészt, neki az a fontos hogy valamelyik dal menjen a rádióban és ezzel hirdessen semmi egyebet mint a lemezt magát, a rádió meg azért játszik zenét, hogy a két reklám blokk között valahogy kitöltse az üres időt.

Szóval teljesen mindegy hogy mi az igazságosabb, a tény az tény marad, és nem kockáztat a befektető. A mi esetünkben csak azzal az üzenettel mer próbálkozni, hogy mi vagyunk „az a zenekar akiknek volt a Green Light c. száma”, ez ugyanis már biztos. Hát ezért van az, hogy amíg a Pixel Stúdió és a zenekar azt hitte, hogy egy szórakoztató és ön kifejező audiovizuális alkotás készít, valójában nem csináltunk mást mint egy 3 és fél perces relkámfilmet a lemezhez.

Marketing

Termék vagyok. Merchandising-olnak és marketingelnek, majd áruba bocsájtanak. Mint egy doboz üdítőt, amit még mielőtt bárki megkóstolna, eldöntik, hogy „az igazi” vagy éppen „szárnyakat ad.”

Szerdán berendelt a kiadó egy „stratégiai meeting-re” ami abból állt, hogy egy nyolctagú PR és marketing csapat nekem esett azzal a kitűzött céllal, hogy találjanak rajtam valami eladhatót – a zeném természetesen itt mindenkit hidegen hagyott és feltételezték, hogy az emberek ugyanígy állnak majd hozzá.
Odáig nagyon hamar eljutottunk, hogy bár nem tagadhatjuk azt, hogy nem vagyok már tizenéves, az életkorom semmiképpen sem kommunikálható (egyébként 1980 Júniusában születtem, de ez maradjon köztünk) viszont még mindig kellet valami, ami érdekes bennem.
Szomorúan vették tudomásul, hogy nem vagyok leszbikus, sem drogfüggő sem nimfomániás pornósztár. Nem neveltek farkasok és még egy épkézláb aberrált hobbim sincs – sőt, ha már itt tartunk a punk zenészkedés az aberrált hobbim, hiszen nappal egy rendes cégnél rendes munkaidőben rendes munkát végzek.
Ez így elég unalmas. Talán össze kellene jönnöm valakivel? Vagy vesszek össze valakivel? Az a baj, hogy nem vagyok már tini popsztár alapanyag, és nem vagyok bohóc, és különben is, öreg vagyok én már bohócnak. Nem, ezt így nem lehet eladni.
Aztán valakinek támadt egy merészen innovatív ötlete. Valami radikális és teljesen szokatlan. Mi lenne, ha nem találnánk ki semmit? Mi lenne, ha egyszerűen annak adnánk el, ami vagyok? Végül is, itt van egy hétköznapi dolgozó nő valami zenekarral meg egy nagylemeznyi nótával vagy mi. Tényleg! Az őszinteség! Micsoda ötlet!? Próbáljuk ki, hátha bejön.

Álmok

Az ember azt hinné, hogy amikor álmai teljesülnek az egy nagyszabású, meghatározó esemény. Pedig az álmok nem olyanok. Alattomosan és feltűnés nélkül kúsznak a beteljesülés felé, és már rég egy másik álmot dédelgetsz mire észreveszed, hogy ugyanúgy ahogy a világ sem állt meg akkor egy pillanatra, te sem álltál meg igazán örülni a történteknek.

Egy zenekarnak az egyik alapértelmezett álma hogy legyen lemez szerződése. Ez sem úgy történik hogy egyszer csak megjelenik a kiadó vagy egy producer, hanyatt esik a tehetségedtől és azonnal szerződést kínál. Minket egészen konkrétan nem is akartak kiadni.

Mivel a kiadók ön erőből nem igazán akartak velünk foglalkozni, megpályáztuk a PANKKK hazai könnyűzenei előadók első lemezeinek támogatására kihirdetett pályázatát. Van egy ismerősöm - aki már régóta szédített azzal hogy „segíteni” akar nekünk és időközben egy nagyobb kiadónál fontos ember lett, hozzá fordultam és ő megígérte hogy ha nyerünk a pályázaton akkor kiadja a lemezünket. Később persze kiderült, hogy csak azért ment bele a dologba mert kizártnak tartotta hogy nyerni fogunk.

De mi nyertünk. Így duzzogva ugyan, de kénytelen volt tartani a szavát és egy teljesen hétköznapi csütörtök délután, munkából ellógva, sietve vissza, mindenféle csinnadratta nélkül aláírtunk egy lemez szerződést az EMI-al.

Azóta természetesen mindenféle másról álmodozunk, mindenesetre szeretnék most egy pillanatra megállni és örülni ennek az egésznek. Akárhogy is történt, akármilyen jövőt jósoljanak nekünk.