Marketing

Termék vagyok. Merchandising-olnak és marketingelnek, majd áruba bocsájtanak. Mint egy doboz üdítőt, amit még mielőtt bárki megkóstolna, eldöntik, hogy „az igazi” vagy éppen „szárnyakat ad.”

Szerdán berendelt a kiadó egy „stratégiai meeting-re” ami abból állt, hogy egy nyolctagú PR és marketing csapat nekem esett azzal a kitűzött céllal, hogy találjanak rajtam valami eladhatót – a zeném természetesen itt mindenkit hidegen hagyott és feltételezték, hogy az emberek ugyanígy állnak majd hozzá.
Odáig nagyon hamar eljutottunk, hogy bár nem tagadhatjuk azt, hogy nem vagyok már tizenéves, az életkorom semmiképpen sem kommunikálható (egyébként 1980 Júniusában születtem, de ez maradjon köztünk) viszont még mindig kellet valami, ami érdekes bennem.
Szomorúan vették tudomásul, hogy nem vagyok leszbikus, sem drogfüggő sem nimfomániás pornósztár. Nem neveltek farkasok és még egy épkézláb aberrált hobbim sincs – sőt, ha már itt tartunk a punk zenészkedés az aberrált hobbim, hiszen nappal egy rendes cégnél rendes munkaidőben rendes munkát végzek.
Ez így elég unalmas. Talán össze kellene jönnöm valakivel? Vagy vesszek össze valakivel? Az a baj, hogy nem vagyok már tini popsztár alapanyag, és nem vagyok bohóc, és különben is, öreg vagyok én már bohócnak. Nem, ezt így nem lehet eladni.
Aztán valakinek támadt egy merészen innovatív ötlete. Valami radikális és teljesen szokatlan. Mi lenne, ha nem találnánk ki semmit? Mi lenne, ha egyszerűen annak adnánk el, ami vagyok? Végül is, itt van egy hétköznapi dolgozó nő valami zenekarral meg egy nagylemeznyi nótával vagy mi. Tényleg! Az őszinteség! Micsoda ötlet!? Próbáljuk ki, hátha bejön.