Mi a baj Király Viktorral?

Néztem szombaton a Megasztárt (nem szégyen az), és elgondolkodtam (az sem szégyen).
Király Viktor előadása után a Friderikusz a következőt mondta: „túl steril, nem tudom, hogy mi a baj… tényleg minden a helyén van, és mégis valami hiányzik.”

Az a fura, hogy ezt nem csak ő gondolja így, hanem a környezetemben nagyon sok általam, vagy önmaga által nagyra tartott ember osztja ezt a véleményt. De mi hiányzik?

A hangja hibátlan. Nem csak úgy, hogy szép nagy hangok jönnek ki a torkán, hanem olyan, mint egy kikevert stúdió felvétel: soha nem hamis, a frazírjai természetesek és izgalmasak.
Jóképű, jó előadó, a mozgás világa modern és vagány, és van benne egy olyan határozottság, amivel ő az EGYETLEN versenyző, aki képes elhallgattatni a zsűrit és elmondani, amit akar.

Szóval mi hiányzik?
Semmi, és pont ez az! Az amatőrség hiányzik! Az a kis hiba, amitől azonosulni tudnál vele és szerethetővé válna. Szinte fölösleges végignézni a produkcióját, mert úgyis tudod, hogy hibátlan lesz. Hiennek izgulhatunk, hogy eltalálja a hangokat, Dávid jaj de bátor hogy egy kukkot nem beszél angolul, de azért kiáll az „I’ve got life”-al, Lüszi meg hát nem édes milyen szarul állnak neki ezek a felnőtt ruhák!
De ott van Viktor, akit nem tudsz megfogni, mert kicsúszik a kezedből mint egy tökéletesre polírozott felület, akinek a profisága pimasz és sértő, és már szinte hallod magad mondani „fiam mit teszed itt az agyad, azt hiszed Amerikában vagy?”

És alapvetőleg ez a baj. Nem vele, hanem velünk. Valahol még mindig kicsit nyominak tartjuk magunkat. Rajongunk a nagyvilág sztárjaiért, de ha magunk közül kell hőst választani, olyant keresünk, aki ugyanúgy egy kicsit nyomi, mint mi, és felháborodunk, ha valaki profi akar lenni, mert eleve képtelennek tartjuk azt, hogy közülünk valaki profi legyen.
Az, hogy nem tudunk Viktornak őszintén drukkolni, csak azt bizonyítja hogy nem vagyunk még felkészülve egy igazi megasztárra.