Mi a baj Király Viktorral?

Néztem szombaton a Megasztárt (nem szégyen az), és elgondolkodtam (az sem szégyen).
Király Viktor előadása után a Friderikusz a következőt mondta: „túl steril, nem tudom, hogy mi a baj… tényleg minden a helyén van, és mégis valami hiányzik.”

Az a fura, hogy ezt nem csak ő gondolja így, hanem a környezetemben nagyon sok általam, vagy önmaga által nagyra tartott ember osztja ezt a véleményt. De mi hiányzik?

A hangja hibátlan. Nem csak úgy, hogy szép nagy hangok jönnek ki a torkán, hanem olyan, mint egy kikevert stúdió felvétel: soha nem hamis, a frazírjai természetesek és izgalmasak.
Jóképű, jó előadó, a mozgás világa modern és vagány, és van benne egy olyan határozottság, amivel ő az EGYETLEN versenyző, aki képes elhallgattatni a zsűrit és elmondani, amit akar.

Szóval mi hiányzik?
Semmi, és pont ez az! Az amatőrség hiányzik! Az a kis hiba, amitől azonosulni tudnál vele és szerethetővé válna. Szinte fölösleges végignézni a produkcióját, mert úgyis tudod, hogy hibátlan lesz. Hiennek izgulhatunk, hogy eltalálja a hangokat, Dávid jaj de bátor hogy egy kukkot nem beszél angolul, de azért kiáll az „I’ve got life”-al, Lüszi meg hát nem édes milyen szarul állnak neki ezek a felnőtt ruhák!
De ott van Viktor, akit nem tudsz megfogni, mert kicsúszik a kezedből mint egy tökéletesre polírozott felület, akinek a profisága pimasz és sértő, és már szinte hallod magad mondani „fiam mit teszed itt az agyad, azt hiszed Amerikában vagy?”

És alapvetőleg ez a baj. Nem vele, hanem velünk. Valahol még mindig kicsit nyominak tartjuk magunkat. Rajongunk a nagyvilág sztárjaiért, de ha magunk közül kell hőst választani, olyant keresünk, aki ugyanúgy egy kicsit nyomi, mint mi, és felháborodunk, ha valaki profi akar lenni, mert eleve képtelennek tartjuk azt, hogy közülünk valaki profi legyen.
Az, hogy nem tudunk Viktornak őszintén drukkolni, csak azt bizonyítja hogy nem vagyunk még felkészülve egy igazi megasztárra.

Zöld utat kapott a videó!

Alig két héttel ezelőtt videóklippet forgattunk a Green Light című számhoz. Aki ismeri a zenekart egy kicsit is (és mit keresnél ezen az oldalon ha nem ismernél minket legalább egy kicsit) az most biztos összeráncolja a szemét mondván hogy ez már egy régi dal, szinte lejártnak mondható. Ezt én sem gondolom másként, nekem sem pont erre jutott volna eszembe videót készíteni, de valószínűleg már megint én gondoltam valamit nagyon rosszul. Hajlamos vagyok rá.

Sőt, gyengébb pillanataimban képes vagyok azt is hinni, hogy azért szól a zene a rádióban, és forog a videóklipp a TV-ben, hogy a kreatív, alkotó hajlamú emberek megoszthassák a nagyérdeművel azt, amit önkifejezés végett készítettek. Ennek értelmében az lenne a logikus, ha a klippes számot az szerint választanánk ki, hogy melyik a legkifejezőbb, legjellemzőbb, legaktuálisabb üzenetű vagy egyszerűen melyik sikerült a legjobban.

Régebben ez nagyjából így is volt (és máshol talán még mindig így van); a művész és a kiadó kiválasztott egy dalt, amibe pénzt és energiát fektettek, ehhez készült videóklipp és ezzel a támogatással döntötték el, ők belülről a saját érdekeik szerint, hogy milyen üzenetet hirdet róluk majd a média.
Mostanában már nem így van – legalább is errefelé nem, mert a rádiók egyszerűen nincsenek rászorulva a kiadók csekély kis támogatására. Konkrét információim vannak arról, hogy a rádiók külön felszólítják a kiadókat arra, hogy ne vesződjenek mindenféle maxik küldözgetésével. Küldjék el az egész lemezt és majd a főszerkesztő eldönti, hogy mit hajlandó róla lejátszani.

Ha feltételezzük hogy még mindig hiszek a művészi önkifejezés jelentősségében, akkor elgondolkodhatunk azon hogy melyik az igazságosabb. Talán az az indokoltabb, ha a kiadó mondja meg hogy melyik számot fogjuk szeretni, hiszen ő van kapcsolatban a művésszel? Vagy lehet, hogy a rádió a közönség ízlését és választását képviseli jobban, ezért rá jobb ha rá hallgatunk?

Itt viszont már bele kell hogy lógjon a kezem a bilibe! Az igazság ugyanis az, hogy a kiadó nem kérdezi meg a zenészt, neki az a fontos hogy valamelyik dal menjen a rádióban és ezzel hirdessen semmi egyebet mint a lemezt magát, a rádió meg azért játszik zenét, hogy a két reklám blokk között valahogy kitöltse az üres időt.

Szóval teljesen mindegy hogy mi az igazságosabb, a tény az tény marad, és nem kockáztat a befektető. A mi esetünkben csak azzal az üzenettel mer próbálkozni, hogy mi vagyunk „az a zenekar akiknek volt a Green Light c. száma”, ez ugyanis már biztos. Hát ezért van az, hogy amíg a Pixel Stúdió és a zenekar azt hitte, hogy egy szórakoztató és ön kifejező audiovizuális alkotás készít, valójában nem csináltunk mást mint egy 3 és fél perces relkámfilmet a lemezhez.